Köd van, kora este. Esőtől puha a kerítésfa. A pocsolyákban kóbor lelkek tükröződnek, de nem néz beléjuk senki. A földút színház, mint két takaró egy ágyban. Ahogy a szelíd kéz megtalálja paplanútját a szívdobogáshoz, úgy lopja a fekete földet alant, egymás közt, erdő és mező. És hajnalanta súlyos törzsek ébrednek a ruhátlan réten. Álmábol riad a köd, ahogy a biciklikerék mozgásba hozza. Messziről tudod, hogy baljós. Vörös haja felfekszik a sűrű levegőre, és ahol a leggyengébb a kerítés, oda, a tövébe támasztja le aznapi imáit. És vár. De úgy, ahogy csak az anyák tudnak, megtörhetetlenül. Lovak? Zöngeshangok vágtatnak ki szája várbörtönéből, almát dob a fűbe és fütyörészik, de lovak nem jönnek, csak köd, mi kebelez. Feszül a szív és feszül az izom, bicikli fordul, megjött a fiú. Sártenger ladikján állnak a kerítés tövében, és csend. Várják a lovakat. A fiú együtt lélegzik a fűszálakkal, az anya mint kivágott barackfa, imbolyog az egyensúly fagyott vaskorlátján. Távol a városban szirénáznak. A fiú látta meg az első ködlovat. Mint aki nem tudja, hogy késésben van, úgy állt meg előttük. Lelkükbe nézett (itt leszünk-e holnap, ha szürkületre meghal az összes író?), beleborzongtak. Most már menniük kell. A földúton egymás mellett, zsinóron vezetik a két biciklit. Az anya arról mesél, hogyan vágták le a lovak szárnyait régen (Ikarosznak is ilyen volt). A fiú meg csak hallgat, és tudja: mikor hazaérnek majd neki kell üzennie, hogy megvan, ne keressék tovább. Nem mer pislogni: a réten sosem éltek lovak. A földút a szürkületbe vész, ők eltűnnek a ködben. Este van, szikkad a keritésfa. Ködlovak nyerítenek: vihar lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.