ma fekete a domb
fórumot tartanak a varjak

a csupasz fákon csendben
nagy dolgokról döntenek

imádságuk nincs
mégis értik az egeket

társas lény, íme

völgynekmenve
beléjük gázolok

de átengednek

I.

Szűkül az ég Barlangváros felett.
Hízik a barlang, mélyül a rajz
és nagyúr az árnyék. Tüzet 
gyújtunk a szürkületnek
mert ilyenkor kezdenek el
visszaszállingózni ólomszárnyakon
a munkások . Magukban maguk
mellé ülnek a buszon és remélik,
hogy melléjük nem ül senki.

II.

Egy ágyéktól bokáig égett láb
vonalakat rajzol a pályaudvaron.
Mozgása egyenes vonalú
változó mozgás. Más szóval
épp, hogy csak botorkál.
Baktat. Innen oda,
onnan ide, fel , le, át
és keresztül, de mindig
ugyan ott. Áll eltévedt
kamionosokkal Charminster
road cseresznyefái közt,
ül az elkent fényekkel,
vár a pislogó vizekkel
és már látta a véresszájú
oroszlánfejet  is. Nézi magát
ahogy a napokat figyeli.

III.

És az eszmélet higgadt.
Mozdulatlansága mégis
kezeket állít ellipszis-
pályára a szív körül.
Lágyan kardotmarkolt,
két lépés előre és vágott.
Isten engem – most az egyszer
nem féltem nem pislogni.
De nem pislogott ő sem
és kopott mutatóujját
az égnek szegezte.
Jó fél évvel később
aztán megállt a szive.
Azóta zúgja dobogását
zengő fakard éle
ha legyek ellen
sorakozik.

IV.

Tavasszal az utca és a fák
szélesvásznat vetnek.
Csakis ilyenkor lehet
látni szembejövését.
Kérdezné hogy vagyok,
és én mondanám
köszönöm, köszönöm.

... akkor majd diplomaosztón,
- hazudnám halkan a kora estébe
és elindulnánk haza. Ő az ég felé,  
én vissza a barlangba.

befogadni valakit

                                                                         Mert befogadni valakit nagy dolog.

először
az abszolútum
volt

aztán
a fal
és végül a tér

a testet
testén
nevezték

és
nyelvi
viszonya

lett
más
testekhez

aztán
istenek
jöttek

és
drótkerítést
húztak

a
semmi
köré

látták
megszűnni
a testeket

ahogy
adott
térben vett

két
kóbor
térfogat

hiánytalanul
kitöltötte
a

rendelkezésre
álló
helyet

vizet forralni
mialatt a Fahéj hegy
háromszor merül tengerbe

*
elengedni a gyökeret
mikor a teahab
körpályára áll

*
felismerni reggelét
szakáll vágta álmok
lyukas párnahuzatának

ház helyi hálózattal

öcsém madarakkal
kártyázta el a
tejfogaimat.

a vén két fa tudta.
aztán kiderítették
a helyi szelek is.

a végzésben az állt,
neki három hónap
nekem tizenegy
papírlap a világ.

és azóta a házban
hárman hallgatunk
arról a soha nem
hallott némaságról.

Leülve egy vízszintes fára, találkoztam önmagammal.

ahogy a fatörzs vonala völgybe vész
a körbekerített semmiben
kelő nap és párolgó víz
már csak a tér metszete

Találni egy életre alkalmas univerzumot?

keresetlenül, elvétve,
itt, a haldokló fák alatt
a közvetlen közelben?
apró égőket akasztgat fel
a szeme sötétjére
és minden lélegzettel
tágul, majd összezuhan
egy csillagrendszer

Lágyan imbolyog a fatörzsön.

félig immár semmi-létben
figyelem magam
ahogy fát hord kora reggel
a kidőlt fák völgyében
arra gondolva, hogy egyszer
majd látja magát
hatalmas fákkal ülni
a fekete földdel lélegezni
hogy akkorra már ismeri
a hullámzó füveket,
a nyikorgó fákat és a szelet

de ő csak ül ott mint egy kő
és megrendíthetetlenül  szeret

Catherine

Catherine elment
de itt felejtette a nevét
amit pitypangon nevelt
szeplős kislány korában
                   a tóvidéken

négyzetrácsok közé zárja
és felejt neki még létrát
kereket házat mély kúttal
azt mondja egy komoly nő
nem viheti fel a repülőre -
köszön és fordul a kifutópályán
nézném még ahogy eltűnik de int
                       hogy menjek már
és mentem is felé
egyszer a kertben a tömegen át
miután megjött a rendőrség
aztán a vécében nagykabátban
egy zöld gomb esett ki a zsebéből
azt mondta várnunk kell lámpaoltásig
                        és én hazarohantam
azóta esténként a ház falait rágja
tudja hogy az egyik a másik nélkül
                                 nem kophat
biztosan eszi át magát az álmaimon
Szókratész hősi kartonképén lyuk
                      ömlik belőle a fény
és Catherine röptében veri vissza
gondolat szárnyán ki a fülön
át a párnán az ablakhoz lép
hajat fürdet a szomszéd holdon
és felkavarodott fehér ingek
füstöt szórnak vissza a szemébe
egyre csak tapogatja az üveget
és dúdolja hogy tenyérnyi égő lett
                   a vén kutyabolondító

azután felöltözött
ivott egy kávét
zsebretette a kulcsot
és indult Párizsba
hogy nevet változtasson

avagy lábjegyzet-féle Psyché télikabátjához (Kemény Lili)

Évek óta járja a csíkos utcákat.
Célja nincs, társa fénylő szempár,
kóbor macskaszem.

Kígyók nyergében fordul,
villás nyelve befonja az alvókat.
Halad időben.

Mert önnön magát nem találja,
se magában, se másban.
Két nyelv, egy tenger, egy idő.

Állóképek sorozata
barlang domborulatán.
Változó fényforrás.

Jobbra siralom-tó, balra
lánctenger: kora reggel
tömött sorokban indulnak húsért.

Így ébredek.

Ó csupasz fák kontrasztja a látóhatárhoz!
Elkent fehér gondolatok felhők pokoli nászán!
Csak egyszer állhatnék be én is közétek!

Hisz a testem már befogadtátok,
a lélek emberi még.
Belülről rohad a világ felé.

Meginog a csönd.
Egyik fülében az élet süvít,
másikban a néma ég szelel.

És a súlyos, kimoshatatlan fémszag.

Tölgyfaleveleket csipeszelt a szárítóra.
Köztük lebegek sárgán, de tisztulva.
Nézzük a fákat és elvágyunk innen.

Majd messze szállnak, lentről tán égi vázlatok,
én maradok itt, és csak száradok, száradok.

Mint áradó folyó éjfekete medrében, kanyargott a menet. Bokájukat szél fogta közre, hangtalanul lépkedtek az ébredező földön. Fecskefarkak alatt száll a női haj, de földre kényszerít mindent, ami repül. A mezőn áll. Lábfeje zsákmánya véres tollak, földhalom. A nő kilép a tömegből. Bőre fehére, szeme villanása. A férfihez ér. Ujjai nyomán utoljára hullik a vadregényes borosta, már meztelen. Puha kezekre függeszt fel, bukott fővel. Süvítve zúg le az acél,beleremeg. És újra. Egyenes vonal mentén pusztul a csont. Körülöttük pihékben lebeg a toll. A fehér ruha foltokban nedvesedik, forró bőrhöz tapad sisteregve. Tántorogva, de feláll. Vállait szörnyű súj húzza le, repedezik a gerjesztett levegő. A rét fehérbe borul. A gyökerek alatt, a levelek közt, hajtövekről, ráncos kezekről, szeplő szélén, anyajegyből – fanyar mosollyal lovagolt be az Öreg Halál. Láncok csörögtek, hát elengedte ezer arcát. A nő azonnal eggyévált a fehérséggel, a botladozó Ikarosz fülébe súgott - szerelmes voltam a fiúba, aki íjjal mércék fölé lövöldözött. A földhalom két oldalán. Először a nő, aztán a férfi. Beleropognak csontjai az ölelésbe. Mint takaró, ülepedik rájük a szemcsés idő. A megásott sírbani utolső első aktus vége. Elbúcsúzni felhők szálltak le, és már repülő emberek szórták rájuk a földet. A repülés egyetlen bizonyítéka a földetérés.

Eloldozta. Léptei után szalmát szórt a vizes padlóra. Vaskos könyvekbe takarózva feküdtek – talán a csupasz fehér falakért kár – a férfi görcsösen ölelte a szamarat. Az végtelen nyugodtsággal nézte, ahogy ezredjére is elkeseredett harcba indul tudat tudatalatti ellen. De már ott álltak előtte a Vakok. Bormézes szájjal jöttek, tószagot hoztak. Az egyiket ismerte álmából: bokorban kuporgott, mikor rátalált. Hús nem látszott rajta, csak csont. Zokogott. Amerre nézett táblák leszúrva, mércék hordozva. Azt gondolta önmagát látja. A sovány férfi kezébe vett egy szürke kötetet az ágyról. Ujjait végigsimította a lapon, megszagolta, majd olvasni kezdett. A vers a szamár fülébe súgott. Hajlebbenésre lángra lobbant a regény. Szorította a szamarat, de az felkelt, megrázta magát és elindult a Vakokkal. A tűz pattogása közben az üres lapra hamuzott, majd rázárta a kötetet. A tér két pontjának rögzítése egy időben lehetetlen. És ahogy a lángok a házról az erdőre terjedtek, fák siratódala keveredett szamárbőgéssel.

szimfónikus költemény

(prológus)

végleg visszafogadta a víz.
                                    magzat volt, fülében buborék,
                                    apja vizipók, anyja békalencse,
                                    röptét látta részeg lepkének
                                    és esőnek, ahogy szél tekeri

(danse macabre)

nádszálfésű vágja ketté a ködös hajnalt
szálltában szakad a harisnyahajlat -         
a kopott tükör előtt áll, vízért könyörög.
nem tudja, hogy őszre az összes haja kihullik

(epilógus)

ahogy
az égből lefelé zúgó fehér kövek
átszaggatták a békalencsét
és vakítva süllyedtek a sötétbe,
a fodrozódás anyahajókat
sodort a némaság oltárához.

emberek a ködön át

a halraj tökéletes szinkronitása
felborult, mikor az öreg felhőket
szaggatni kedzte a templomkereszt.
a szél
ólomgombokat varr fel mellkasomra
ahogy hullámcsapásra megrepedt
tükrökön járok és a vitorlás magánya
                               reciprok érték.

két éve hallom, ahogy suttogják
a ködön át, a túlpartról:
az érzékelés élménye
megosztással realizálódik.
                            nem szólok.
a szavakhoz társított jelentések
egyezményes rendszerét
kategorikusan el -

azóta csak estékre, de
szavakkal a zsebemben
kötöm ki magam.
reggelre partravetve,
egymás mellett
bálna és hajó,
tengerszagú tenyérrel,
belső monológgal
nézem a köd szélét.

és hallom őket üvölteni
a túlpartról

a lila kulcs nyitja az ajtót, írta.
a lila a halál színe, válaszoltam.

ide az emberek meghalni járnak, és igaza van, ideje abbahagynom az írást. viszlát.

Köd van, kora este. Esőtől puha a kerítésfa. A pocsolyákban kóbor lelkek tükröződnek, de nem néz beléjuk senki. A földút színház, mint két takaró egy ágyban. Ahogy a szelíd kéz megtalálja paplanútját a szívdobogáshoz, úgy lopja a fekete földet alant, egymás közt, erdő és mező. És hajnalanta súlyos törzsek ébrednek a ruhátlan réten. Álmábol riad a köd, ahogy a biciklikerék mozgásba hozza. Messziről tudod, hogy baljós. Vörös haja felfekszik a sűrű levegőre, és ahol a leggyengébb a kerítés, oda, a tövébe támasztja le aznapi imáit. És vár. De úgy, ahogy csak az anyák tudnak, megtörhetetlenül. Lovak? Zöngeshangok vágtatnak ki szája várbörtönéből, almát dob a fűbe és fütyörészik, de lovak nem jönnek, csak köd, mi kebelez. Feszül a szív és feszül az izom, bicikli fordul, megjött a fiú. Sártenger ladikján állnak a kerítés tövében, és csend. Várják a lovakat. A fiú együtt lélegzik a fűszálakkal, az anya mint kivágott barackfa, imbolyog az egyensúly fagyott vaskorlátján. Távol a városban szirénáznak. A fiú látta meg az első ködlovat. Mint aki nem tudja, hogy késésben van, úgy állt meg előttük. Lelkükbe nézett (itt leszünk-e holnap, ha szürkületre meghal az összes író?), beleborzongtak. Most már menniük kell. A földúton egymás mellett, zsinóron vezetik a két biciklit. Az anya arról mesél, hogyan vágták le a lovak szárnyait régen (Ikarosznak is ilyen volt). A fiú meg csak hallgat, és tudja: mikor hazaérnek majd neki kell üzennie, hogy megvan, ne keressék tovább. Nem mer pislogni: a réten sosem éltek lovak. A földút a szürkületbe vész, ők eltűnnek a ködben. Este van, szikkad a keritésfa. Ködlovak nyerítenek: vihar lesz.

Ikarosz tétele (1. Lépések a fűben)

Egy. A kopott ajtófélfa mögül nézem a hangyákat, ahogy szép lassan befonják a hajad. Mostanra már egészen biztos vagyok benne, hogy összetartoztok. Kettő. Tegnap mázsás volt a semmi, ma súlytalan, hát kedved kaptál a repüléshez. Már korán reggel láttam, hogy valaki járt a harmatcseppeken. Három. Aztán meg hogy, lyukas a harisnyád a talpadon. Láttam azt is, hogy már nem fested a lábújkörmeid, de bokádon még festékcseppek ülnek. Négy. Úgy emlékszem aranymetszésben álltál, a szilvafa ellenpontozta a negatív teret. A kert végül is csak egy szürrealista kiáltvány az ég felé – gondolhattad, mikor lila ajkaidról elröppent egy rozsdafarkú. Öt. Nem szóltam semmit, nehogy szavaim fuvallata elriassza a szelet, amire úgy vársz. Hat. Ekkoriban már sejtettem, hogy igazán csak magamba vagyok szerelmes, mégis a két énnek ma kivételesen ugyan az volt a fókuszpontja. (Az egyik versei csak színes kirakatok, a másik mindig kereszteződésekben hagyja az önérzetét.) És a hetedik lélegzetvételnél gerinced tökéletes ívbe feszült, német mérnökök szálltak azonnal autóba, hogy majd évekig tanulmányozzák azt, és karodon felálltak a szőrszálak, mint az első szőlőtőkék egy lesózott város földje felett. Bújkálsz a világ elől, mert vállaid vonulatára hegyek féltékenyek és csípőd alatt hidak nyugszanak meg. Eközben a fák alatt némán berepült a szembeszél. Késésben volt, talán valaki beleköphetett. Tragikus végjáték ez szeplőid között. Klasszikus zenére hajadba kapott. Lépteid elrugaszkodáshoz gyorsultak a neves fűben. Közben emberek öltöztek feketébe és papok mondtak beszédet Ikarosz hullámsírja felett. Határozatlansági állandók, fejetlek lovak, ezerszínű harapások! Hát nem értitek? A repülés egyetlen bizonyítéka a földetérés.

 Futárok siettek, a társaság készülődik: fejetlen lovakat láttak ősszel.

The Blind Man's Dreams

I'm running barefoot in the cornfield,
my tens years barely breath behind me,
I'm the favourite one of my grandmother,
smell of earth, I sing, I'm weightless.

My blond hair flashes, I lie under the 
sun, and I dream colourful dresses made
out of cardboard, hundred moons in the
daytime sky, I dream the 90s, I dream 
undergraduates ditching school just to 
smoke all day, I dream a prom queen,
I dream walking you home, but not in
the American way, just in our own way.

I dream that Dorothy dreams of sunflowers
in a poppy field and Tin Man swears at Oz
at the local pub, I dream trams in bus stops,
a second hand hand holding my hand, imagined
youth, I dream that I understand taking off
planes, I dream that Pi is a natural number,
I dream everything's fine with the world,
it is only me who's got it wrong, I dream
champagne, catastrophe, dope, I dream that
your heavy name is written on wind shields
of hazy cars on a drunk December night.

And I dream you as the biggest positive 
ground zero, as you grab your skirt while
crossing the street, comb your hair on the
bus so the wild finally fails to mess it up
though it's been waiting for it for a long
time and I've been only waiting to see you
ride your bike this year. You still paint
your nails? You still have the scar on your
inner tights caused by the iron? Did you
believe I believed? Would you ask me to
take off my socks? Would you want me to
hold you as strong as I can? Would you
forgive my father?

In my dream I write on my forehead:
dreams for sale,
and the dream-me doesn't dream any more,
doesn't sleep,
and doesn't need to go to bed either.

farzsebébe gyűrt a nyár

mikor a sovány nap becsapódott a tengerbe
az északi boszorkány felnézett: vér indult
a keleti főcsatornán fehér melleidbe és
könnyű vállaid fellökték a teliholdat.

világítótornyok keringőztek az esőszaggal
és álmaink szele röptette papírsárkány
mutatott utat, színes ruhák szálltak
az éjszakában, mi összetett szavak alá
húzódva akartunk győzni az eső felett.

közben eltévedt rókák lepték el a várost,
az egyik messzire vitte a kalapom, én
összekötöttem az anyajegyeket a hátadon
te meg azt tervezted, hogy tavasszal térsz
vissza, hogy a vörös holddal lovagolj be a
késő őszbe, nem vetted észre, hogy már rég
farzsebébe gyűrt a nyár.