Egyszer régen, mikor a szobámban voltál, azt mondtad csinálsz egy fényképet a teraszon.
De kinn túl sötét volt, a város fényei elhomályosítottak. Próbálkoztál. Én meg egyszerűen csak tudtam és az expozíció pillanatában eldőlt tényként kezeltem, hogy mi belőlem kijön, az rohamosan hűl. A földszinten Quimby szól. Aztán egy másik alkalommal felírtad  a falamra, hogy próbáljak ellenállni magamnak. Pedig ez a négy fal az enyém. Lenn ezek az emberek 40 és 50 között vannak, de szerintem lemegyek és iszok velük valamit. Ezek a falak csak egyszerű falak. Viszont borzasztó erővel tartják a hajszálér érzelmek kavalkádját. Szóval nekik még hiányzol. Én meg el akarok menni. Budapestre. Valahova. Egyedül egy kocsmába. Úgy, hogy a végére, mikor már elég részeg vagyok, hányingert kapjak a gondolataimtól. Vendég érkezik. Szomszéd? Szomszéd. Adj már egy poharat neki! Itt még aki házas is egyedül van. Megint nem sikerült időben lakbért fizetni. A falak. Látták, ahogy felnövök, látták, ahogy részegen bezuhanok az ágyba és melléhányok, látták, ahogy egy tökéletes testet szorítok, látták, ahogy elmegy. Aztán látták, hogy jött új. És új és új és új és új. De őt valamiért megyjegyezték. Itt a macskám. Mindig mondtam, hogy olyan nőt akarok, mint ő: ránézek és már hanyatt is vágja magát. Puha és meleg. Kellene egy forraltbor. Na, most hallom a nevem.