tudhattuk volna, hogy a magyar nyelv igeideiből egyszer ki fogunk fogyni. ez a fő három gyakorlatilag meghatározza ennek az 1920-as éveket idéző (ilyen nemlétező érzetet keltő) levelezés sorsát. és pont ez a szépsége: szomorú, vasárnap, száz, fehér, virág - ezen a vonalon továbbgondolva, a földi élet teljesen reménytelen.
de most nem ez lesz, úgy olvasom a levelet, mintha kicsit megsárgult papírra írta volna fekete tintával női kéz, hogy a betűk versengtek, hogy ki fog bekerülni és hanyadik lesz, mintha a lap aljára oda lenne írva valami, amit el tudnék tenni aztán elővenni, amiben orvosság lenne, boldogság-kapszula, (mellékhatása: halálfélelmet okoz) nem veszem be, megbeszéltem magammal, mostantól életigenlő leszek, kedves meg na, jó, egy kicsit naív is, csak a naív emberek tudnak szeretni, anyám azt mondta a verseimre, hogy ezek nem versek, mentális onanizáció, hogy a vers életiglenlő, mondtam, anya, nem mindig, de ő mondta, hogy igen, én meg, hogy majd akkor jövök nyáron, szevasz, így váltunk el.

az volt, hogy épp félt meg kellemetlenül érezte magát, ezért gyorsan kipakolt az egy hete a sarokban rohadó bőröndjéből, a pólóit összehajtogatta - beugrott, hogy egyszer a takaírónő megrökönyödött, hogy mi az, hogy egy fiú össze tudja hajtani a pólóit - az ágy sarkára ült, behangolta a gitárját (displacement activity), de egy hangot sem játszott, azon gondolkodott olvasni kéne, vagy egyáltalán valamit, most, hogy beadta a beadandókat jobbnak kéne, hogy legyen, de hát ez egy rohadt üdülő-(és nyugdíjas) város és január közepe van, viszonylag kellemetlen lesz igy munkát keresnie, de kell, mert megbeszélte már a másik fiúval, hogy nyáron El Camino, és majd megkeresik azt a kis falut, amiről a lány beszélt, hogy az a neve, hogy A Világ Vége.
ilyesmiken gondolkodott, aztán meg, hogy él egy kis közösségi életet, amúgy is csak az álmaiba teszi mosntaság leginkább, meglátta a kis 1-est az inbox felirat előtt, rákattintott, mosolygott, nézte a képet, azt gondolta Dali, de egyáltalán nem volt benne biztos. most meg rányom a nagy kék reply gombra, tudja, hogy az elektronok fénysebességgel haladnak, de az átjátszóállomások, a szerverek, meg minden lelassítja őket, ezt egy kicsit bánta.

a padoknál
 

kiülök a padra
a kisbolt elé
és nézem, ahogy
problémákat okoz
a frissen hullot
hó.
de lassan átázik
a lap
elmosódik
a tinta,
így hát
nem tudok
róla írni.
megkérek mindenkit,
hogy lécci menjetek el *,
maradjunk csak
mi ketten,
a város
meg én.
kiveszi a kezemből
a tollat
meg a füzetet
és megkér,
hogy feküdjek
rá.
  

* még te is

fekete duna keringő
 

a lampafény zavartan lesütötte a szemét,
a lánchíd oroszlánjai vonyítva a lábai elé hevertek
és futárok vitték szét a hírt, háború van:
szempár többé nem találkozhat.
a falevelek nyugtalanul köröznek a levegőben
a buszok megremegnek,
a csavarok, a váz, az egész szerkezet,
mindenhol reped, foszlik az anyag,
háborog a hét világtenger,
ő meg csak ott áll, a femme fatale,
száll a haja, talpig feketében,
szempillái súlya alatt milliók sikoltanak fel,
és most már tudod, igen, ő
ő maga az antitézis,
ő az aki esténként a kilincseket nyitogatja,
ő az aki ha leül a zongora mellé,
és játszani kezd,
fiatal szerelmesek rogynak földre nyögve,
a világot tartó Négy Elefánt eltépi láncát
és sikoltva másik bolygót keres.

A vak emberek álmai
 

Szaladok mezítláb a kukoricásban
a tíz évem alig liheg mögöttem,
nagyanyám kedvence vagyok,
földszag, éneklek, léptem súlytalan,
szőke hajam villan,
kifekszek a nap alá
és álmodok magamnak
színes kartonruhát,
száz holdas pagonyt,
90-es éveket, sulidiszkót,
felsősöket akik kilógnak cigizni,
iskolatejet, bálkirálylányt,
hazakisérést,
nem túl amerikaiasat,
csak olyan,
laza rendeszerváltásutánit,
álmodok Dorothyt,
ahogy pipacsmezőn
álmodik a napraforgókról
a Bádogember meg a sarki kocsmában szidja Ózt,
álmodok buszmegállókba villamosokat
képzelt kamaszkort,
kezembe second hand vattacukrot,
álmodom, hogy a személyiség nem csak
a félelem palástolásának
egyetlen lehetséges módja,
álmodom, hogy nem önmagunk
paródiái vagyunk mind,
hogy tudom hány fokos szögben száll fel a repülő,
hogy természetes szám a pí,
álmodom, hogy mégis minden renden van a világgal,
és csak én tévedtem,
álmodom, hogy mindenki ébren van,
álmodom, hogy nem sodródom minden célomtól elfele
álmodom, hogy ma új betűt írunk fel a vakációból
álmodok pezsgőt, drámát, kábítószert,
hogy decemberben
az utca összes autójának
havas ablakára ki van írva
lefordíthatatlan neved,
és megálmodlak, mint
legnagyobb pozitív zérushely
hogy fogod a szoknyád,
ahogy átmész a zebrán
a buszon fésülködsz,
és a szél kudarcot vall,
nem, nem borzolta össze a hajad,
pedig évek óta erre várt
én meg csak arra,
hogy még lássalak az idén biciklizni,
fested még a körmöd?
megvan még a heg a belső combodon,
amit a vasaló okozott?
tényleg azt hitted hogy elhiszem?
rámszólnál hogy vegyem le a zoknim?
kérnéd, hogy szorítsalak amilyen erősen csak tudlak?
megbocsátanál apámnak?
Álmomban
homlokomra írom,
hogy álom eladó
és az álom-én
már nem álmodik
nem alszik
és már nem kell lefeküdnie.

vers arról, hogy a művészet
talán nem más, mint a
mázsás semmi helyén

a súlytalan valami

hiányának tévérzete

                                 ,

,                      ,

                ,

                               ?

                          ,

        :

               ,         ,       ,

                                    ,

             ,

         ,                    ,

                                   ,

                           ,

                     ,

                             .

A repülő emberek panaszai I.

(A földi élet értelméről)

El tudod képzelni ahogy kibújik a piros cipőjéből
és a nappali deszkáin mezítláb feléd közeledik?
Nem – felelte és a távolba nézett.

hellogoodbye

üdvözlet a ma születetteknek

megtört az ezer éves balsors,

itt vagy hát, nyílik a kapu,

csak egy másodperc lesz,

használd ki,

bátran zokogj hullámokat,

kéket, mélységet, hatalmasat,

szelet ami borzol,

hogy óriás vagy,

hogy tízezerszer mész

sziklafalnak porlani

tajtékzó sugárparipán

kivont csillámkarddal,

és bárki is jön szembe,

te levágod,

hogy szólnak az égi harsonák

és rettentő istenek,

a tenger mélyéről

átkozzák szent neved.

búcsú a mai halottaktól

végy egy üres könnycsatornát,

tegyél bele sót és langyos vizet,

keverd össze alaposan

és pár perc múlva kóstold meg,

mert hát kiapadt a te-tenger,

tévedtél,

nincs utánad nyom,

bármennyire is akartad,

színvak voltál:

hisz a halál fehér,

és nem fekete,

csak annyi marad,

hogy gyertyákat égetnek,

volt mikor feküdtél,

hát most téged fektetnek,

imákat suttognak

s te indulsz keletnek.

a trombitaszóló
 

mérföldek ezrei poroskodnak sarkantyúmon,
ajtód előtt állok
kopogok
a fában rezgéshullámok indulnak,
bal kanyar a konyhában,
és a levegődön át
utat találnak selyem dobhártyádba,
fejedben megjelenik egy kép,
feltéped az ajtót,
pupillánk összeszűkül
tekintetünk isten hozottat mond:
zéró.

60 eső országa

Mikor a nem talán lett,

aztán meg szép lassan igen,

mikor még iskolarádió és tanári szoba,

mikor még nem féltem telefoncsörrenéstől,

ajtónyitástól, a nevem hallatán,

mikor még mindenki hullócsillag volt,

és mi meg mint

pályájáról letért üresen keringő bolygó

feküdtünk a mocsokban szónélkül,

csak belül vívódva,

hogy vajon mi is ez:

„Mostantól csak hajnalban csókolózhatunk.”

Aztán a ház előtt a kapuban,

azt mondtad még sose láttad

ezt az érzést a szememben:

az örök kérdést,

ha a szerelem vektor,

akkor te vagy vagy én vagyok

a következő múlt?

Vállat vonok, veszem a zakóm,

az éveken lépkedek,

a Deákon átszállok egy bársonyfelhőre

és délnek megyek,

mert fájva tudom:

a fehér felhők felsorakoztak a feketék ellen,

és közös megegyezésre,

a város felett fognak összecsapni.

Befordulok a Sea Road sarkán

és épp rájönnék,

hogy minden emberi együttlét

szomorú és reménytelen,

de látom Istent

egy hajnali teraszon összerogyni

és vérző homlokkal távozni

a Fejetlen Lovak Társaságához.

Írok neki egy sms-t,

hogy jól van-e úgy általában,

bár úgysincs pénz a kártyáján,

átnézek az út másik oldalára,

a szent szembejövő sáv:

köd van, egy angyal zokogva onanizál,

a Halál meg fütyörészve,

vörös borítékot csempész

egy nő postaládájába,

de a kutyák nyugodtak.

Mögöttem az ördög,

lerobbant autójának támaszkodva

próbálja visszatartani a hajnalt,

segítek neki, de úgy se megy

elköszönünk és haza indulok

hogy elmondjam neked:

itt az idő, hogy elbúcsúzz a tengertől,

pont úgy, mint kiskorodban.

Erre te: „Veszélyes vagy?” -

és vetkőzni kezdesz.

„Az univerzum 156 biliárd fényév széles,

én zuhannék veled felfelé,

de értsd meg, vége van a nyárnak.” -

válaszolom.

Rágyújtok egy lélegzetnyi levegőre,

nem tudok rád haragudni,

nálunk fordítva működnek a dolgok,

te mindig elmentél, én soha,

talán túl nagy az űr köztünk,

egy lengyel kisvárosban akarok élni,

hétvégenként gyónni járni

vagy egy nővel levelezni,

vagy hajléktalanként take awayre kérni a burgert,

majd a parlament felrobbantásával fenyegetőzni.

Rá kell jönnöm:

ez az egész csak fikció,

én valahol a IX. kerületben

egy kocsmában állok

és két részeg szerető

folyton nekemütközik.

A valóság?

M-es gumikesztyű és interaktív hentes.

Homo Sapiens

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

Állat.Állat.Állat.Állat.

 Állat.Állat.Állat.Ember

Bocsánat, a szívemen ül kedves

Lágy l-betű vagy a szóban,

tinta az örökíróban,

karmazsin kéz, női táska vagy lista,

ajakrúzs amivel neveket húznak ki,

az emberekről visszaverődő novemberi fény,

az illat anyám szobájában vasárnap reggeleken,

a pánt ami mindig lecsúszik,

a szerelmes tanár, a betelt füzet,

a nagy falevél amelyik repülni tanítja a kicsit,

a segédige, a szenvedő szerkezet,

a tea amit ágyba hoznak, de nem kell,

a szőr a karomon, a buszsofőr,

a palacsinta amelyik megáll a levegőben

és inkább nem hull vissza,

a nyár vége, delíriumkredenc,

pára az autók ablakán esti parkolókban

a 20 éve halott, kopott ékezetű író,

Johnny Cash, aki sose járta az utat,

te vagy Ady szájában a sor,

(je n'avais jamais eu un vrai chez-moi)

te vagy aki ágyon táncol, csapba hány,

a kavics, amit az univerzum szélén rugdosnék.

Szóval ez mind te vagy, biztos hogy nem én,

csak versek közt talállak

és egy sorral mindig meghaladsz,

de tudd meg,

te vagy az is, kinek jöttekor

száz hegedű egyszerre jár a levegőben,

a vándormadarak

tökéletes geometriai formába rendeződnek,

a templomtoronyról folyik a vér

én meg a Halál fakó lován vágtatok feléd.

Kikötő

Akkoriban rúzsfoltos üvegpohárként éltem,
kávéházak teraszán és vártam
mikor töltesz végre belém valami
sűrű vörös levet,
nem csak ezt az átlátszó löttyöt,
de végülis nem jöttél,
úgyhogy elcsábítottam az összes szőke porcelánt.

Egy nap bejött az embertelenség,
alacsony volt és jóképű,
biccentett, levert, majd berúgott az asztal alá.

Szombatonként bált rendezett,
ott volt az összes érzelem szép ruhában,
a hűség rendelt egy hosszú lépést
és megkívánta a csalódást,
a szerelemnek
minden tudatosság nélkül
bukott orosz költők lerajzolták,
a nemlétező jövőt.

Phszichopata társam a tengerbe rohant,
azóta csak mint phszichoid hipster,
hangsúlytalan névmás,
járom az utcákat,
igazságot megyek keresni,
csapzott hajam szemembe lóg,
úgy nézek a szemében annak,
akit utál a világ,
ezért ő is utálja saját magát,
de én megtalálom benne világomat,
és kezet nyújtok
tükörképem árnyékának.

megy (ige)
(Halad egy adott irányba. Ez lehet a fizikai világban megjelölt irány, de egy átvitt értelmű cél vagy rendeltetés is, ami felé sikeresen lehet változást elérni. Ez lehet bármilyen (időbeli, térbeli, állapotbeli) változással együtt járó folyamat.)

Tudtuk, hogy nem fog sikerülni,
elindultunk,
esőtől délibábos úton
röptünket madarak kísérik,
hunyorogva rádnézek,
és én tudom,
te meg még csak úgy, nőiesen sem sejted,
hogy nemsokára magunk mögött hagyjuk
a látható fény teljes tartományát,
és öklendezünk a büszkeségtől
már nincsen szavunk a szavakhoz,
megsértődtünk,
mert nem létezik az a szín
amelyiket a te hajad veri vissza,
ha a fénysugár 6 perc alatt ér földet,
majd fél napig fekszik a napraforgókkal
te mennyi időt töltesz velem?
Elválasztom az egyszavas verset,
NEMIGEN,
ez a címe,
de mire kimondom,
már egyedül vagyok,
útbaigazítom az eltévedt időt mögöttem,
kifekszem az út közepére
és a lámpák égnek,
de nem, ó nem
én nem elégszem meg ennyivel,
randevúra hívom a világosságot,
a halott városba,
ahová fény a lábát még be nem tette.
És Szent Mihály arkangyal hatalmas kardja megvillan
majd egyetlen roppant csapással
kettéhasítja a háborgó fekete égtengert.

Hát eljött.

Mikor minden fény kialszik
És minden hang eltompul
Mikor minden üveg üres
És minden száraz a hamutól
Mikor mindent megtettek
És minden kudarcot vallott
Mikor minden szív gipszben
És minden remény halott
Mikor mindent elvesztettél
És mindenki elhalkul

Mi egymásra nézünk:
Kezdődünk.

Szerelem

Csak évekkel később talál rád,

a 7-es buszon, búvárruhában,

és te már nem csókolsz vissza.

Budapest lángokban.

A gitáros minden akkordjával

egy újabb rengéshullámot indít.

De én igérem:

hajnalig táncolok veled
a szerelmem esküvőjén,

csak lakj velem az Ó utcában.

Love

Only years later

but you find it,

riding on bus no. 7

wearing a wet suit.

And you dont kiss back.

Budapest is in flames.

With each and every chord

of the guitar

a new earthquake is launched.

But i promise you,

til' the sun comes up

we'll be dancing

at the wedding of my love,

who i have yet to meet,

if we live together

at a place called

Oh Street.

#

Szóval fess, ha jól esik, fess csak, te szívtelen
én meg írok,
És roppant szívem alatt tintám már színtelen.

Mert kicsit meghaltunk már mindketten
itt belül,
Sírunkra tölgyfából kettős-kereszt kerül.

Kések húsz percet a találkozóról. Te a pultnál állsz, idős férfiak gyűrűjében. Fogadásokat kötnek veled, hogy bocsánatot kérek-e, és hogy a lépcsőn előre engedlek-e.
Eldobom a dekket, belépek.

Bocs - mondom és megpuszillak.

A kezembe nyomod az italom és a lépcső felé indulunk. Én megyek elől. Nevetés. Buktál egy boroskólát.
Épp, hogy leülünk, feltűnik egy barátom és csatlakozik hozzánk. Kérdezi, hogy zavar-e. Mindketten azt hazudjuk, hogy nem. Félperces hallgatások következnek, gyorsan fogy az italunk és mindhárman zavarban vagyunk.
Végre felismeri a helyzetet és szabadkozva távozik. Ketten maradtunk. A combunk összeér. Nagyon hosszan nézel a szemembe. Felállok, hogy hozzam a következő kört. A nevemet mondod, magadhoz húzol és megpuszilod az arcom.
Még tele van a poharunk mikor zár a kocsma. Én megiszom, te otthagyod. Villamosra szállunk. Epres rágót adsz nekem. Én alig tudok állni, többször rádesek. Jól szórakozik rajtunk a 6-os villamos utazóközönsége.

Egy másik kocsma előtt állunk. Egy lány füvet szív. Összenézünk és nevetünk. Leülünk, teljesen elvarázsol a hely. Combod a combjaim között. Simogatsz. Valamit épp nagyon magyarázok neked, mikor megint megpuszilsz. Nagyon lágyan. Kizökkentesz.
Aztán Párizsról beszélek neked, és te remegni kezdesz. A hidegtől vagy miattam?
Még jobban szoírtom a combod.

Az emberi nyelv képtelen komplex érzelmek és lelki folyamatok leírására. Mikor ezt megpróbáljuk belebukunk. Aki nem bukik bele azt nevezzük költőnek. Ezt mondom neked. Rámnézel. Sóhajtasz.

Ebben az egy pillanatban most kellesz - mondod.
A pillanat elmúlt - mondom kivárva.
Na jó, akkor talán két pillanatig - mondod és közelítesz felém.

Bormézes ajkaink mámoros táncba részegednek. Nincs többé gravitáció. Nincs többé vízszintes és függőleges. Csak két ajak a semmiben. Táncolnak. Ha a tied balra mozog, én jobbra mozgok. Épp, hogy egymáshoz érünk, szinte csak simogatjuk a másikat.

Ez kijózanító volt -  mondod.
Negatív vagy pozitív értelemben? - kérdezem, de választ már nem kapok. Itt a taxi, menned kell, amúgy is, ezt a kocsmát is bezárattukmkár. Elbúcsúzunk és elindulok a Király utcán.

Most délután fél öt van, tíz perce keltem fel. A Dózsán sétálok és azt éneklem, hogy with or without you. Na most akkor mi van?
 

20:40
Színházban vagyunk. A legtetején ülünk.
Nem sokat látok - gondolom.
Nem sokat látok - gondolod.
A karzaton mellettünk csak fiatalok vannak. Ide olcsó a jegy. Ez a hely nem jó. Átülünk máshova. Ez sem jó. Aztán egy másik helyre ülünk át. Szünetben nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Mászkálunk az emberek között. Most megszólal a csengő.

22:37
Egy albérletben vagyunk. Egy ismeretlen fiúnál. Teljesen szét van rombolva a lakás, buli lehetett. Ez tetszik. A telefon mellé van téve. Bort iszunk. Öten vagyunk. Aztán hárman maradunk.

--:--
Egy füstös kocsmában vagyunk valahol a IX. kerületben.
Mennyi lehet az idő? - gondolom.
Mennyi lehet az idő? - gondolod.
Te boroskólázol, én fröccsözök. Mindketten annyira részegek vagyunk, hogy a vállunkat a falhoz kell támasztanunk. Átnyúlsz a szomszéd asztalhoz egy üres hamusért. Ahogy visszaülsz a toppod alól kivillan a melltartód pántja. Elkapom a tekintetem, mert a fehér bőröd és fekete textildarab kontraszja kiégeti a szemem. Megkérlek, hogy igazítsd meg. Ez tetszik neked, mosolyogsz. Látok valamit a szemedben. Talán te is látsz valamit az enyémben. A kocsma zár, mi elindulunk a körúton. Nagyon hideg van.
Eljöhetne hozzám - agonizálok.
Eljöhetne hozzám - agonizálsz.
A villamoson két gátlásos puszi az arcra, aztán te jobbra én balra. Egy pillanatra éreztük egymás ízét. Ma sem jött össze.