Leülve egy vízszintes fára, találkoztam önmagammal.

ahogy a fatörzs vonala völgybe vész
a körbekerített semmiben
kelő nap és párolgó víz
már csak a tér metszete

Találni egy életre alkalmas univerzumot?

keresetlenül, elvétve,
itt, a haldokló fák alatt
a közvetlen közelben?
apró égőket akasztgat fel
a szeme sötétjére
és minden lélegzettel
tágul, majd összezuhan
egy csillagrendszer

Lágyan imbolyog a fatörzsön.

félig immár semmi-létben
figyelem magam
ahogy fát hord kora reggel
a kidőlt fák völgyében
arra gondolva, hogy egyszer
majd látja magát
hatalmas fákkal ülni
a fekete földdel lélegezni
hogy akkorra már ismeri
a hullámzó füveket,
a nyikorgó fákat és a szelet

de ő csak ül ott mint egy kő
és megrendíthetetlenül  szeret

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.