I.

Szűkül az ég Barlangváros felett.
Hízik a barlang, mélyül a rajz
és nagyúr az árnyék. Tüzet 
gyújtunk a szürkületnek
mert ilyenkor kezdenek el
visszaszállingózni ólomszárnyakon
a munkások . Magukban maguk
mellé ülnek a buszon és remélik,
hogy melléjük nem ül senki.

II.

Egy ágyéktól bokáig égett láb
vonalakat rajzol a pályaudvaron.
Mozgása egyenes vonalú
változó mozgás. Más szóval
épp, hogy csak botorkál.
Baktat. Innen oda,
onnan ide, fel , le, át
és keresztül, de mindig
ugyan ott. Áll eltévedt
kamionosokkal Charminster
road cseresznyefái közt,
ül az elkent fényekkel,
vár a pislogó vizekkel
és már látta a véresszájú
oroszlánfejet  is. Nézi magát
ahogy a napokat figyeli.

III.

És az eszmélet higgadt.
Mozdulatlansága mégis
kezeket állít ellipszis-
pályára a szív körül.
Lágyan kardotmarkolt,
két lépés előre és vágott.
Isten engem – most az egyszer
nem féltem nem pislogni.
De nem pislogott ő sem
és kopott mutatóujját
az égnek szegezte.
Jó fél évvel később
aztán megállt a szive.
Azóta zúgja dobogását
zengő fakard éle
ha legyek ellen
sorakozik.

IV.

Tavasszal az utca és a fák
szélesvásznat vetnek.
Csakis ilyenkor lehet
látni szembejövését.
Kérdezné hogy vagyok,
és én mondanám
köszönöm, köszönöm.

... akkor majd diplomaosztón,
- hazudnám halkan a kora estébe
és elindulnánk haza. Ő az ég felé,  
én vissza a barlangba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.