az volt, hogy épp félt meg kellemetlenül érezte magát, ezért gyorsan kipakolt az egy hete a sarokban rohadó bőröndjéből, a pólóit összehajtogatta - beugrott, hogy egyszer a takaírónő megrökönyödött, hogy mi az, hogy egy fiú össze tudja hajtani a pólóit - az ágy sarkára ült, behangolta a gitárját (displacement activity), de egy hangot sem játszott, azon gondolkodott olvasni kéne, vagy egyáltalán valamit, most, hogy beadta a beadandókat jobbnak kéne, hogy legyen, de hát ez egy rohadt üdülő-(és nyugdíjas) város és január közepe van, viszonylag kellemetlen lesz igy munkát keresnie, de kell, mert megbeszélte már a másik fiúval, hogy nyáron El Camino, és majd megkeresik azt a kis falut, amiről a lány beszélt, hogy az a neve, hogy A Világ Vége.
ilyesmiken gondolkodott, aztán meg, hogy él egy kis közösségi életet, amúgy is csak az álmaiba teszi mosntaság leginkább, meglátta a kis 1-est az inbox felirat előtt, rákattintott, mosolygott, nézte a képet, azt gondolta Dali, de egyáltalán nem volt benne biztos. most meg rányom a nagy kék reply gombra, tudja, hogy az elektronok fénysebességgel haladnak, de az átjátszóállomások, a szerverek, meg minden lelassítja őket, ezt egy kicsit bánta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.