tudhattuk volna, hogy a magyar nyelv igeideiből egyszer ki fogunk fogyni. ez a fő három gyakorlatilag meghatározza ennek az 1920-as éveket idéző (ilyen nemlétező érzetet keltő) levelezés sorsát. és pont ez a szépsége: szomorú, vasárnap, száz, fehér, virág - ezen a vonalon továbbgondolva, a földi élet teljesen reménytelen.
de most nem ez lesz, úgy olvasom a levelet, mintha kicsit megsárgult papírra írta volna fekete tintával női kéz, hogy a betűk versengtek, hogy ki fog bekerülni és hanyadik lesz, mintha a lap aljára oda lenne írva valami, amit el tudnék tenni aztán elővenni, amiben orvosság lenne, boldogság-kapszula, (mellékhatása: halálfélelmet okoz) nem veszem be, megbeszéltem magammal, mostantól életigenlő leszek, kedves meg na, jó, egy kicsit naív is, csak a naív emberek tudnak szeretni, anyám azt mondta a verseimre, hogy ezek nem versek, mentális onanizáció, hogy a vers életiglenlő, mondtam, anya, nem mindig, de ő mondta, hogy igen, én meg, hogy majd akkor jövök nyáron, szevasz, így váltunk el.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.