Verőfényes szeptember délután. Már nincs hőség, csak kellemes meleg. Pénteki felszabadultsággal egy középkorú nő sétál az utcán. A járdáról belát egy iskola udvarára. Megáll egy pillanatra. Mosolyog. Benn nyolc éves forma gyerekek hintáznak és fogócskáznak. Átnéz az utca másik oldalára, ott is egy iskola áll. Az udvaron pár szellemileg és testileg sérült fiú kergetőzik tolószékben, de a legtöbben inkább a kerítésen át sóvárogva nézik a szembe szomszédaikat. A nő elkapja a tekintetét és elsiet. Nem lehet pontosan tudni ők hány évesek, de szellemileg nyolc körül lehetnek. Az udvar hátsó részénél egy pad mellet két tolószék áll, üresen. Mellette a homokozóban két fiú önfeledtül játszik matchboxokkal és egymás szavába vágva mesélik, hogy az ő apukájuknak milyen kocsija van.

"Az én apukámnak egy nyitott piros sportkocsija van és minden hétvégén megengedi, hogy én kormányozzam, és még a parkolójegyet is én szoktam venni!" - mondja Lacika, akinek ragyogó kék szeme és elektromos tolószéke van.
"Az semmi, az én apukámnak is volt egy olyan, de már vett egy újat és azt meg nekem adta! " - mondja Gabika, a cigány kisfiú, akinek csak egy ütött-kopott ezer éves fém tolószék jutott. Azt is az iskola adta.

Csak pár hete ismerik egymást, de ők most legjobb barátok. Imádják az autókat. Talán ez az egyetlen közös dolog bennük. Az utcán szórakozottan fellibbennek a sárga falevelek. Egy vérvörös nyitott sportkocsi érkezik. Lacika büszkén, hatalmas vigyorral az arcán int oda a luxusautót vezető férfinak, és reméli hogy az udvaron mindenki látja és mindenki számára egyértelmű, hogy bizony a sportkocsit vezető férfi az az ő apukája. Önkívületi állapotban mászik a homokozóban, maga után húzva tehetetlen alsó végtagjait, kapaszkodik, kúszik-mászik, pihen, újrakezdi de végül is sikerül bemásznia tolószékébe. Egyedül. Tanult eleganciával előretolja a kart és mint hős gurul is a kapu felé. A hajából és füléből pereg a finom szemű homok. Gabika és a többiek tátott szájjal figyelik a jelenetet. Egy barna szemű, sötét bőrű férfi közelít biciklin, a kormányon egy szatyorban üres üvegek csörögnek. Megáll, letámasztja a biciklit a kapuhoz. Bemegy. Felemeli Lacikát, megöleli, beleülteti a kerekesszékbe, és a kijárat fele kezdi el tolni. Az udvaron néma csönd. Gabika apukája nem is sejti, hogy fia ezen pillanatokban veszíti el minden maradék emberi méltóságát. Gabika csak súlyos percek múlva tér magához. Az enyhén lejtős utcán gurul apa és fia. Gabika a zsebébe túr és észreveszi, hogy nála maradt Lacika játékautója.

Lacika nagyon szeret utazni. Ilyenkor kiabál vagy énekel.
"Apa, hagy vezessek!" - szól kuncsorgó hangon.
Az apukája minden hétvégén elviszi a város szélére, az ölébe ülteti, és olyankor Lacika tekerheti a kormányt.
"Laci, tudod, hogy majd holnap vezethetsz, már csak egyet kell addig aludni!" - szól az apja kimért hangon.
"Jaj, de én most akarok! Bárcsak már holnap lenne! Bárcsak előre tudnék menni az időben!"

Gabika és az apukája az utca végén a tér felé veszik az irányt. Hétvégenként itt szoktak kéregetni. Megállnak a tér egyik padjánál. Az apa rágyújt. Gabika szó nélkül tudja a dolgát, a gyorsétterem bejárata elé teker és összeteszi a kezét. Egy középkorú nő jön ki. Ad kétszáz forintot Gabikának. Ennyit még soha nem kapott. Azonnal álmokat kezd szőni, hogy ezt a pénzt félrerakja, gyűjteni fog és majd vesz az apukájának egy autót. Hirtelen megzavarja valami. Egy ismerős kék szempár szegeződik rá.

Lacika és az apukája a téren lévő gyorsétteremben épp befejezték az ebédjüket. Távozni készülnek. Lacika szeme az üvegen át összetalálkozik Gabikáéval.

Gabika érti a helyzetet, de Lacika is. Ráveszi az apukáját, hogy még egy fagyit is vegyen neki. Ez alatt Gabika gyorsan arrébb hajt három háztömbnyit és befordul az első utcába. Éppen azt latolgatná, hogy ismét megsemmisült-e, mint ember, mikor egy csillogó vérvörös sportkocsit lát meg karnyújtásnyira. Lacika apukájáét. Sosem látott még ennyire gyönyörűt életében. Körbejárja, simogatja, nézegetni, egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal. Gabika ezekben a pillanatokban kiesett időből és térből.

Lacika és az apukája jóllakottan lépnek ki az ajtón. Az autó felé veszik az irányt.
„Lacika ugye nem fejtettél el parkolójegyet venni?”

Gabika visszatér az időutazásából, három autónyira egy sárga mellényes parkolóőrt vesz észre. Tudja, hogy akinek nincs jegye, azt megbünteti az ellenőr. Még az autókat is. Még az ilyen gyönyörű autókat is. Tudja az is, hogy a jegyautomatában jegyet kell venni, Lacika már mesélt róla. Körbenéz, sehol egy automata a környéken. Egy utcányira van a legközelebbi. Egy egészséges ember talán 2 perc alatt tenné meg ezt az utat. De Gabika nem egészséges és Gabika nem mérlegel. Emberfeletti erővel hajtja meg a széket, érezni, hogy bármelyik pillanatba darabokra eshet, a gumi forró, égeti a kezét, de ő csak teker összeszorított fogakkal. Odaér a géphez, zöld, kék, piros gombok, feliratok. Próbál visszaemlékezni Lacika hogy tanította. "Bedobod a pénz és zöld!" Beugrott. Gabika bedobj a kincset érő kétszáz forintját. Súlyos másodpercek alatt készül el a jegy. A fogai közé szorítja, minden izma megfeszül és tekerni kezd. Még hihetetlenebb sebességgel. Ezúttal a szerencse mellé szegődik, ugyanis az ellenőr már rég odaérhetett volna, ha nem gyújt rá. Gabika beviharzik, centik híján kirepül a tolószékből, de megvan a jegy, csak ez számít. Utolsó erejéből a szélvédőre teszi, majd leborul a motorháztetőre. Ekkora izommunkát még sosem végzett sérült teste. Levegő után kapkod, hányingere van, remeg egész testében, mégis megmagyarázhatatlan fura, bizsergő érzés kerülgeti. Boldog. Ahogy szokott lenni, most sem tart sokáig a boldogsága. Bénító fájdalom a dobhártyájában, úgy érzi szétrepedt a feje. Szédülve felnéz. Egy férfi áll előtte. Vörös a feje, a nyakán az erek és az inak kidudorodnak. Ordít. Rá ordít. Szavakat nem ért, de tudja hogy neki szól. A háttérben meglát egy ismerősen ragyogó kék szempárt. Ám most kicsit másként ragyog. Lacika szeméből könnyek folynak.

Lacika apukája borzasztó erővel sújt le Gabikára, aki a pofon következtében kizuhan a tolószékéből.

Elsötétedik minden. Gabika az úton fekve tér magához. Egy vérvörös sportkocsi távozik, az úton a levelek melankolikusan röppennek fel. A járókelők lopva nézték végig a jelentet. Egyesek később azt állították, hogy az öreg szakállas parkolóőr elmorzsolt egy könnycseppet majd továbbállt. Kisvártatva egy barna, bozontos férfi tűnik fel. Felkapja Gabikát, megöleli és visszateszi a kerekesszékbe. Távoznak. Az utca kövén csak egy piros játékautó marad.

Kora este. Lacika az ágyában fekszik. Már túltette magát a ma történteken. Őt már csak a holnap érdekli, mikor végre vezethet. Azt kívánja bárcsak már holnap lenne. Nyílik az ajtó, bejön az apukája, bebújik mellé az ágyba.

-Várod már a holnapot?
-Nagyon!
-Emlékszel mit mondtál, mikor hoztalak haza? Hogy szeretnél előre menni az időben?
-Igen. Apa te tudod hogy kell?
-Megtanítalak rá, most nagyon figyelj!
-Hurrá! Azt akarom, hogy holnap legyen és menjünk kocsizni!
-Hunyd be a szemed, és próbálj ellazulni, próbáld kikapcsolni az agyad. Gondolj arra, hogy már a kocsiban ülsz.

Lacikának ezen az estén abban a kivételes kegyelemben volt része, hogy amint lehunyta a szemét elaludt, mikor legközelebb kinyitotta pedig már reggel volt, és úgy érezte csupán egyetlen egy másodperc telt el.

Gabika a meredek folyópart tetején ül a tolószékében. Remegnek az ujjai. Most valahogy nem fénylik a szeme. Hajt egyet a kerekeken.

Hétfő délután. Az utcák már szelesek. A falevelek nyugtalanul kavarognak a levegőben. Megérkezett a hideg. Gabika ma nem ment iskolába.

 

 

http://elofolyoirat.blogspot.com/2008/12/kzvett-mvszet-hetedht-ozis-alaptvny.html