Hazahúz

Az érzékeny férfi végülis csak
egy érzéketlen nő, mondogattam
magamnak, mert húzott, feszített
ott legbelül, kalapáccsal verte a
mellkasom, senki sem tudja mi a
következő megálló, mondta be a
sofőr, úgyhogy jeleztem, leszálltam,
először rossz irányba néztem a zebrán,
aztán bementem a henteshez, vettem
mésfél kiló májat nejlonzacskóban,
nem dobogott - mindegy -, mondta
valaki a háttérben, betettem a szívem
helyére, mert az nagyon ki akart repülni:
masnit és cérnát kötöttem rá majd
feldobtam, az esőszaggal együtt
útjára engedtem.

Reggel volt, a napsugaraknak
halaszthatatlan dolguk támadt,
ezért nem lehettek ott, a feke-
terigó nem értette az egészet,
körberepdesett, ahogy én lassan
felfele dobogtam, de a lombkoronák
felé már ő sem jöhetett, csak
nézett, ahogy zuhanok bele a
kékségbe, a kóbor szívek sztrato-
szférájába, ahol csordában
vonulunk és az enyém az a kicsi,
ott hátul, lemaradva, ami cérnán
húz magával.

Lehagyom az Éjféli Bagós szürke
szívét, ők mennek tovább, én jelzek
és alászállok: ritmusttévesztek,
de nem azért mert repülök, hanem
mert pont a régi házad felett verdesek,
itt más illatú a levegő, átjár a meleg
vér, otthon az, ahol csupaszkodni lehet,
ahol a történelmet írják, ahol ismerem
a betont és a repedéseket, a földet
és a szagát, a hangyákat, a méheket,
a gilisztákat, mind ismerem név szerint,
ahol hellót intenek a tölgyfák, ahol
dudál a gyár, harangozik a templom,
ahová hazatérnek, hogy zokogva
egyenek, otthon az, ahol a szív
iránytűje végre északot mutat.

Hatalmas sugarak gyúlnak,
fényszél támad és visszhangzik
az ég, hazajáró lelkek, házi szellemek,
nedves fűben fekvő szerelmesek
néznek fel, újra csak ennek a földnek
pora vagyok, úszok a napfénnyel
és megpillantom harmadik szülőm,
keserédes hazám, ott áll görbedt
háttal a cseresznyefa alatt, virágot
szagol és bogarak másznak fel rá
a mohás kerítésről, nélküle az egyén
ösztönösen semmi, de mi mégis szóval,
cselekedettel és mulasztással csókolunk
ráncot ezeréves homlokára.

Faág bólint, ősz haj lebben,
mosoly fakad, szív ereszkedik le
mellé, boldogságot kínál fahéjjal
zsebből, megjelenek én is, elvágja
a köldökcérnát, a benne feszülő
millió kis szál súlya agyonzúzott,
de ő csak nyugodtam megpaskolja
a szívem: hát mégis hazahúzott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.