A Kulcsosember szerepének bájai

                                                                                             k.kabai lórántnak 

Százemeletes bérház, holdas éjszaka. A bátortalanok álmagabiztos mosolya két ruhaszárító csipesszel rögzítve ajkaimon. Remegő mutatóújjam a levegőben, a kapucsengőnek szegezve. Nincsenek nevek, nincsenek számok – mire az adrenalin eljuttatja ezeket a megfigyelési tapasztalatokat az én-központba már kapucsengő sincsen. Elfordulok. Szédelgő mutatóújjammal kulcs után keresek a zsebemben. A bal elsőben van egy. Kiveszem. Rozsdás, fém kulcs. Elteszem. Még egyszer kiveszem, fénylő ezüstkulcs. Összezavarodok. Minden homályos, nincs élesség. A vörös körmű halál megint láthatatlan a részletek közt.  

Benyúlok a jobb első zsebembe. Ugyan az a kulcs. A farzsebeimhez kapok, ott is egy-egy csillogó ezüstkulcs. Idegesen megsimogatom a homlokom és kalapom alól egy hatalmas rozsdavörös gesztenyefalevél esik a lábam elé. Belegyűröm az első zsebembe. Először darabokra törnek a levelei, aztán pedig egész finom, homokszerű anyagként hullik lassan alá a nagy sötét zsebben. Valaki még meg is világította reflektorral. Belekiáltok zsebembe, de nem jön ki hang a számon, ám valaki mintha mégis válaszolt volna.

Már könyékig a zsebemben vagyok, keresek, kutatok szédült ujjaimmal, síkidomok között hatolok lejjebb és lejebb, végül gömbök között válogatok – ezek bizonyára égitestek. Felegyenesedek. Nagy levegőt veszek és fejest ugrok saját zsebembe. Zuhanok. Nincs élesség. Folyadékban gyorsulok. Hal vagyok, plankton vagyok, orka vagyok. Én vagyok a víz a folyadékban. Az én-víznek magzatpóz alakja van és mind a kilenc hónapban más színű. Élesség.

Megszületek. Kisfiú vagyok, nem tudom mi az, hogy boldogság, csakis emiatt tudok boldog lenni, ping-pong asztal, kavics, nyár. Mindenképpen nyár van. Kamasz vagyok, a zöld padra firkálok, nyikorog a szék. Húsz éves vagyok, borostám serceg, füst száll fel mellőlem és kanyarog az arcomba. Negyven éves vagyok, lakásom van az Ó utcában. Öreg vagyok, ősz, hosszú hajjal. Megbékéltem. Megnyugodtam. Meghaltam.

Újra megszületek és még egyszer és megint. Száz év múlva csecsemőként hullok vissza a bérház lépcsőjén álló önmagam zsebébe. Élesség. Most már tudom, ez az Életlenség bérháza, szerepet játszok életem filmjének forgatása közti szünetekben. Visszahőkölök, megbotlok, de valaki megfogja a kezem. Selymes női kéz, vörös körömlakk. Csak az lehet. Mindenképp szerelmes leszek belé. Ez a nőiesség nyara, szeptember végére rájönnek a többiek is. Most már élesen látom: ő rejti el titkos életeinek ezüstkulcsait zsebekben. De ki és hova rejti az én életeim rozsdás kapukulcsait? Megfordulok, de egy évig még nem merem kinyitni a szemem, mégiscsak könnyebb, ha éles félhomályban fogja a kezem, mintha megismer és a végén még visszamondja a női főszerepet.

egyenlet

ha a haldokló macskák dorombolása
és a nevetés gesztusa egy és ugyan az,
*
és az együttlét csak vak hite annak,
hogy ketten könnyebb, mint egyedül
*
és a gyerekek csak felénk tartott tükrök
és a zongorád csak egy hétköznapi tárgy,
=
akkor a földi élet könnyedségének oka:
ismeretlen.

bemister road 52/a

a városban enyém a legkisebb szoba
ágyamat hajszálakból hordtam össze
szekrényemet rég az utcára tártam:
bús neonfény keveredik dohányszaggal
és ánizs frekvencián túli zúgással
ahogy szürkületi ködben haldoklik a
szilvafa

mert haldoklik minden, és haldoklik
a tárgyi világ is, tarisznyarákok
kapaszkodnak össze az utolsó órán
én meg könyveket viszek eladni
de ez még biztosan nem a vég
csak mostanra mi is látens öregek
lettünk

te egyedül élsz és gyerekekre vigyázol
én meg egyes egyedül idegenekkel élek
de ha eső után gilisztákat akarnál
gyűjteni mezítláb

én várnálak az utca végén
ott ahol a föld és az ég
titokban találkozik

Hazahúz

Az érzékeny férfi végülis csak
egy érzéketlen nő, mondogattam
magamnak, mert húzott, feszített
ott legbelül, kalapáccsal verte a
mellkasom, senki sem tudja mi a
következő megálló, mondta be a
sofőr, úgyhogy jeleztem, leszálltam,
először rossz irányba néztem a zebrán,
aztán bementem a henteshez, vettem
mésfél kiló májat nejlonzacskóban,
nem dobogott - mindegy -, mondta
valaki a háttérben, betettem a szívem
helyére, mert az nagyon ki akart repülni:
masnit és cérnát kötöttem rá majd
feldobtam, az esőszaggal együtt
útjára engedtem.

Reggel volt, a napsugaraknak
halaszthatatlan dolguk támadt,
ezért nem lehettek ott, a feke-
terigó nem értette az egészet,
körberepdesett, ahogy én lassan
felfele dobogtam, de a lombkoronák
felé már ő sem jöhetett, csak
nézett, ahogy zuhanok bele a
kékségbe, a kóbor szívek sztrato-
szférájába, ahol csordában
vonulunk és az enyém az a kicsi,
ott hátul, lemaradva, ami cérnán
húz magával.

Lehagyom az Éjféli Bagós szürke
szívét, ők mennek tovább, én jelzek
és alászállok: ritmusttévesztek,
de nem azért mert repülök, hanem
mert pont a régi házad felett verdesek,
itt más illatú a levegő, átjár a meleg
vér, otthon az, ahol csupaszkodni lehet,
ahol a történelmet írják, ahol ismerem
a betont és a repedéseket, a földet
és a szagát, a hangyákat, a méheket,
a gilisztákat, mind ismerem név szerint,
ahol hellót intenek a tölgyfák, ahol
dudál a gyár, harangozik a templom,
ahová hazatérnek, hogy zokogva
egyenek, otthon az, ahol a szív
iránytűje végre északot mutat.

Hatalmas sugarak gyúlnak,
fényszél támad és visszhangzik
az ég, hazajáró lelkek, házi szellemek,
nedves fűben fekvő szerelmesek
néznek fel, újra csak ennek a földnek
pora vagyok, úszok a napfénnyel
és megpillantom harmadik szülőm,
keserédes hazám, ott áll görbedt
háttal a cseresznyefa alatt, virágot
szagol és bogarak másznak fel rá
a mohás kerítésről, nélküle az egyén
ösztönösen semmi, de mi mégis szóval,
cselekedettel és mulasztással csókolunk
ráncot ezeréves homlokára.

Faág bólint, ősz haj lebben,
mosoly fakad, szív ereszkedik le
mellé, boldogságot kínál fahéjjal
zsebből, megjelenek én is, elvágja
a köldökcérnát, a benne feszülő
millió kis szál súlya agyonzúzott,
de ő csak nyugodtam megpaskolja
a szívem: hát mégis hazahúzott.

A Repülő Emberek

Buñuel a mamutfenyő tetején dobol,
egyik kezben borotva, a másikban
félhold, zsákból önti le az időt,
mialatt Dalí hátrakötött kézzel
áll Csontváry utolsó városa előtt.

Kerouac egy percet sem aludt egész
életében, Bukowski még fel sem kelt,
Sartre kávéscsésze mögül egyezkedik,
könnyen szökken a Halál és a kis
fehér kertkapura nyomás nehezedik.

Hendrix Chopin ölében zokog, áldás
öregnek lenni, mozgolódás, és mégis
megindulnak a mezők és a hegyek,
kamasz áll háttal a szűk sarokban,
Tarkovszkij kopott tükrében üzenet

Ginsbergnek: "Fényes Szelek közt
üvöltés, ha meghallod, búgócsiga."
Jancsó és Kuroszava lovon a tenger
felé, Ady vesszőt tesz, elégia.

Egy Lángoló Ember kétségbeesett vallomása

A kóbor szívek sztratoszférájában az
albérletek hűtői decemberi ürességgel
térdepelnek a sarokban. Bennük keresek
én alvó szelet és világjáró kiscsizmát,
hogy hatalmas fehér felhőkön lépkedve
hőköljön tőlem vissza minden, ami görbe.

Félhangok

Szépek kérlek,
lefekszem az öledbe, te meg azt meséled,
hogy barna zakós fiatalok vesznek körbe
táblákkal, "ennek a generációnak nincs mi
ellen lázadnia", a plafonról lógó kerub
simogatja az arcod, de az anyák máshova
vágynak, van aki műanyag játékvárakat
eszik, van akiét fekete autóban koporsók
viszik kutyák elmosott jelölésű nyári
estjében, van aki egy társasjáték műútján
lépked és épp ő jön, beleathatatlan kanyar
következményekkel, mit jelent az, hogy
benyomást tenni nőre, osztályfőnökre?

Hogyan tudnék
csalni, ha semmi nem igaz? Tintába ömlök,
közelhajolok a fejéhez, hallom a gondjait
és gondolatait csak a szívét nem, nézd, a
Repülő Emberek már rég elmentek, csak az
árnyékuk maradt ott a folyókon, nyitott egy
soha be nem zárt zárójelet és úgy szerette,
mint a pohár vizet a gyógyszerei mellé,
csak elfogadta, hogy van, és ez így mű-
ködik, talán így a legegyszerűbb. A megyé-
ben templomokkal kereskednek rosszak, de
a végén úgyis csak a szemöldökünk görbít-
jük mind, épp most karcolódik meg csodás
létezésünk és fodrozódik tovább az
örökkévalóság táncmezein.

Az emlékek
fehér kocsiba szálltak és kilenc előtt pár
perccel sárgán fordultak bele a sarkon álló
kékségbe majd a magukból kiszakadó rész után
hamuzva többször néztek vissza, mint ahány-
szor emlékeknek illik, nálam rozsdás szög, náluk
száraz falevél maradt, még azeste megoldódott
az öngyújtók eltűnésének paradoxona és az, hogy
mind úgy éltünk, amilyen pózban aludtunk. Az
éjfél utáni magányos buszokra pedig érzelmi
üresjáratként hivatkozik azóta a szakirodalom.

Földelés

Mielőtt gyerekkora kedvenc
állatává vált, megborotválta
az arcán, ő meg szerelmes lett
a kutyás fiúba, megásott sírbani
utolsó aktus ez, Repülő Emberek
szórták rájuk a földet.

Mindenből hiányzik az érzelem,
csak az van, amit az agy tud,
hisz már ő sem szív boldogan
lopott cigarettát a zuhogó
esőben, nőt és táncot utasít
el szeretkezés utáni üres
lépcsőfordulókban.

Mert néha mégis jó lett volna
egy esernyő alatt vacogni, vagy
csak ilyenféle, az összetartozás
halványfinom gesztusaival élni,
gondolta, de másnap végülis
tisztán állt a dolgokhoz.

Mindenfelől súlyos gondokat
jelentettek az idő múlásáról
a tévében, de őt már csak a
másodperc cérnaszála tartotta
abban a városban.

Megfogadták, de még aznap este
megtörték, bár egyikük se volt
pesti, pörgette, forgatta, el-
elragadtatta, felfektette a
színpadra és ő megcsókolta.

Vannak dolgok, amik csakis a
pillanat hevében bocsáthatók meg.

Ahogy mondják
Szélnek nevezzük a légkört  alkotó levegő közel vízszintes irányú áramlását, amelyet helyi nyomáskülönbségek  hoznak létre.

Ahogy van
Szélnek nevezzük azt, ami összeborzolja a haját mikor megy haza, ami csak egyszerűen nem akarja, hogy emberek rágyújtsanak és nem utolsó sorban azt, amibe néha úgy köpünk bele, hogy tudjuk mi fog történni.

Bizonyíték rólad

Mikor azt írom, te,
sosem tudom kire
gondolok igazán:
mindenkire, aki
nem én, vagy mégis-
csak magamra? A
létezés bizonyítékai
rendre megbuknak, ha
nem lennék senki akárki
lehetnék, de én mégse
leszek mindenki mert
senkit sem ismerek.

Kivilágított doboz visz
a tízórai város szélén.
Jámbor csatornák
tartanak a tenger felé
és még mindig megvan
a kék sapka, amit
nálam hagytál azon a
reggelen: anyád várt
kinn a kocsiban, te
siettél, én meg azóta
nem mostam ki.
 

Érdekes, hogy életben vagy
egy ilyen december huszonkilencedikén,
nem sikerülnek a magasságok vagy
csak a mélységeket céloztuk meg?
 

Senki sem haragszik, hat hitvány perc
az élet, a nyolc centi szerelem, egy
helló, hét főn bűn és tíz perc szalagos
parancsolat, én elmegyek csak adjátok

vissza azt a kilenc hónapom, ott ahol
régen a negatív számokkal játszhattam!
Csak az öreg fekvő nyolcas maradt
meg azokból a sárga időkből.

Rövid, gyors és hangos, mint éjjeli
portást, ringat a hosszú néma csönd.
Nem hinném, hogy férfias voltam,
de mennem kell beljebb.

Be a sűrűbe, a sötétbe,
közelebb a csillagokhoz,
a fák gyökerei ma tizenkét
méter magasan lebegnek.

Az egyiken ül a macskám és ma
sem jön haza: nem tud aludni, azt
mondják az öregek, halálszagot érez.

És én azóta minden éjfélkor
tejet öntök közönbösen köhögő
öregecske városom macskaköveire.

Végleg külön, különfülön

A "Mindig próbálsz ilyen
kérdésekkel megtörni" című
tudományos német szaklap
szerint valóban nem festmény
a Rózsaszín Bohóchalak 2.,
bár vitákat színészek
szakmai szándékkal szítanak,
egyfajta menekülés az
emberek elől, le a víz alá -
ezek voltak a Mester utolsó
gondolatai a réten, aztán
súlytalan mozdulatokkal
narancshéjat szórt a hattyúi-
nak és elindult az Elhagyott
Tudásúak Hídja felé.

Baloldalt ült az egyik, kicsit
jobbra a másik, köztük meg a
szerelem de a rádió bemondta:
ilyentájban gyakran szökken
a szív, ezért ketten megfogták,
a benzinkúton összekötözték,
kettőt belelőttek, a csomag-
tartóba dobták és a biztonság
kedvéért rátettek még két
téglát majd a továbbiakban
200 km/h-val folytatták
útjukat a Világ Vége felé.

Forgatókönyvírók sztrájkoltak és
egy rettegett ír költő jelenléte
borította be a hidat, mikor oda-
értek: tapogattak valamit, mintha
ajtót kerestek volna a tántorgó
tér pókhálós termében, de csak
egy fekete madár röppent fel és
csőrével a képernyőre rajzolt:
tézis-antitézis-szintézis.
 

Tisztelt Hivatal!

Alább küldöm életrajzom az állással kapcsolatban.

Életrajz

Dombovári Csongor, sz. 1989.09.24., Miskolc, a többit meg tudjátok úgyis.

Látomásos Költészet Szakkör
(első foglalkozás)

én nem szólok semmit,
semmit se szólok, ha te
...
...
...
... meg mikor úgy nézel.
nem. nem mondok semmit.
semmit se mondok, mert
eszembejut a Bizottság
egyik régi száma és most
...             köpnöm kell.

egy villával nem lehet írni,
ez köztudott -mentegetőzök
magam előtt- a filmművészet
meg reménytelen - bököm ki,
erre ő: miért, az élet nem az?
és az utolsó cigire ráírja
fekete tollal: a pécsi szál.

in the next contemporary century you can compare complicated cats to calm carrot cans with other cool competees and candides at a cruel competition in the clever center of (C)Kansas City's contagious coast

ma délben keltem. volt egy órám fél egytől (conceptualising film), nem mentem be. inkább itthon fetrengtem, mert a fejemben lüktetett egy gondolat, ami hajnalban jött. ezt próbáltam leírni, több-kevesebb sikerrel (forgatókönyvet akarok belőle). a hírek elolvasása után (malév-saga, 432. rész) erőt vettem magamon, nálam van egy litván lány laptopja, meg kell javítanom. ha jól emlékszem háromszor aludtunk együtt. meg amúgyis mindig kedves hozzám, ennyit megérdemel. vistát kéne telepítenem. tegnap kölcsön is kértem (vasárnap óta nálam van a gép) egy példányt az egyik lakótársamtól, joshtól. 82% nál hibát jelzett a telepítő és megállt.köszi.

úgyhogy mentem az internetcaféba dvd-t íratni. előtte viszont betértem a 'legal highs' nevezetű boltba. akartam venni ún. legális zöldséget, most tényleg csak azért, mert holnap 9-től dolgozom és úgysem fogok tudni elaludni. az altatók nem segítenek természetesen. szóval bemegyek a boltba, mondom, hogy ezt meg ezt, és néz rám a tag (tagbaszakadt, lecsúszott alkohol- és drogbeteg, nyaklánc, tetoválások, elálló fogak és a többi kellék), hogy az illegális, és hogy már évek óta nem árulnak olyat. jó. talán novemberben vásároltam ott utoljára.

ezek után be az internetkávézóba, ott a nő kicsit bénázik, nem bánom, aranyos is, meg amúgyse szóltam nagyon emberekhez a héten. elrontja. odajön a (szerintem) férje, jó arc, megcsinálja. írjuk a dvdt. 20 perc után kicsit megunom, kérdezem, hogy spanyolok vagy portugálok (olyasmi nyelven beszéltek), kiderül brazilok. rögtön mondom, hogy flóra megy rióba tavasszal, meg kedvenc országa satöbbi. megkérdezi, hogy angol vagyok-e.

mikor már nagyon unom kibattyogok az utca végén lévő antikvárium elé. nézelődök a kirakatban. bemegyek. elejtek egy bizonytalan 'hi'-t, nem látok senkit, az egész bolt nagyon kicsi, mindehol magas könyvkupacok, csak egy nagyon szűk folyosó van a bejárattól a bolt végébe. egy nagy könyvtorony mögül előlép egy aranyos öreg úr. cigizik. benn a boltban. ez tetszett. mondom, hogy kéne valami angol kortárs költészet, aszongya, olyan nem nagyon van, úgyhogy leveszek egy joyce dublinerst meg egy keats gyűjteményt. kérdezem mennyibe kerül. talán egy gyűrőtt ötfontos vagy a zsebemben, meg egy kis apró. 1.40, mondja. visszafelé az utcán elgondolkodom, és arra a megállapításra jövök, hogy az irodalom és a költészet tényleg teljesen reménytelen.

Charles Bukowski & jómagam, Times Square, New York, 1974

6:33
-akkor 8-kor kedves?
-bizony uram
-emelem kalapom
-megtisztel
-kérem...
-...alásan
-ön is így véli?
-a magunk fajták között túlzásnak vélem, bár megteszi
-a kisasszony kérésére ki fogom cseréltetni a függönyöket mihint a báró úr engedélyt ad rá
-óvatosan kérem, a függönyök mögött figyelő fegyvereseket érzem a tarkómon, a kiskatonák hamarosan érkeznek
-a világ nagy, a megváltás a sarkon cigizik
-bár azt tenné... de az én szoknyámon ül örökké
-de majd ha a szivem elkezd ritmusttéveszteni, feláll, felveszi a kalapját és kilép az ajtón
-és magával viszi a megváltást, ugyebár. a történelem megállás nélkül ismétli önmagát
-baráti körökben sztorikat mesélnek, presszókban meg boldogságot kérnek fahéjjal
6:58